Sziasztok!

 Egyszer minden véget ér, persze... tudjuk. Tudjuk, de nem fogjuk fel addig, amíg ott nem állsz a síró társaid között, akik egymást ölelik, kezedben ott van egy emlékkönyv és egy csomó fotó, hogy el ne felejtsd őket.. Amikor hazaérsz, ezeket beteszed a fiúkba. Miért? Mert mindig eszedbe fognak jutni, de ha látni akarod őket, ott lesznek a fiókban. Csak előveszed és ráeszmélsz, hogy már túl sok idő telt el azóta a nap óta.

 Ezen gondoltaok fogalmazódtak meg bennem azalatt a tíz perc alatt, amíg ott ültem, kisminkelve, csinos ruhában, magassarkúban - amiben alig tudtam menni, de megérte, mert olyan jól néz ki!! -, szinte tökéletesen, a hangulat mégis fojtogató volt. A sírás fojtogatott mindenkit. Dilike sírt. Nem néztem hátra, tudtam. És később be is vallotta. Rajtam is felülkerekedett a gondolat, hogy utoljára vagyunk egy osztály, együtt, egységesen, igazán közös bennünk csak ez a pillanat. És fájt - már akinek - hogy ez elmúlik. Ahogy akkor körbenéztem, azon lepődtem meg, hogy volt, aki sírt. Én sírtam, pedig nem szerettem annyira az osztályom. A felével soha nem beszéltem, nem véletlenül. Talán nekünk így meg kellet maradnunk "ismeretleneknek". Nem tudom, nem is akarom.
 
 A ballagásunk szép volt, hozzánk méltó, hozzánk való. Amikor kint el kellett engedni a lufikat, én gyorsan megpróbáltam összecsomózni a végüket - de csak Aniét, Dilikéét és az enyémet. Nem mondhatnám, hogy sikerült, oda adtuk a többi lánynak, akik összefogták az egész osztályét és együtt engedték el őket.. Milyen szép gondolat: együtt megyünk el, elszállunk messzire, más irányban, egymástól távol.. De kérdem én: mi történik a lufival, ha kidurran? Csak a hélium marad. És ha minden lufi kidurran, és az szimbolikusan ábrázolt minket, akkor - ha a lelkünk a hélium - a lelkünk egymás mellett van.. :) A múlt összeköt minket. Örökké mi maradunk a legbizarrabb osztály, bármi is történjék! <8