Hopelessness...

Sziasztok!

Mostanság igencsak megszerettem festegetni...eddig a rajzolásnál maradtam, de most mindkettő nagyon felütötte a fejem.Az Ani által ajánlott webws program is segít.Az anyukája, KreaTini - akit én is nagyon szeretek - is regisztrált erre az oldalra, és ő is kap naponta emaileket, hogy mit csináljon.Én is. Én még csak a 4.-nél tartok.Gondolom, ő sokkal előbbre jár, de neki van vászna, akril festéke, stb..Nekem csak vízfestékem és félfamentes A5-ös lapkötegem van. :) Mamy mondta, hogy majd kapok vásznat és festéket, csak előbb meg akarja nyerni a lottót. :D
Én feltaláltam magam, és festettem a félig elhasznált festékkészletemmel arra a kis papírtömbre.Született belőle sikeres festmény.(Lent megtalálod a többit, a bejegyzés alján)..Feltettem őket Instagramra, és ilyenek szóltak a naplementés képemhez: "Beautiful!!" meg "wow, you draw really cool, well done! :)))" .Én meg csak küldözgettem a pirulós fejeket a köszönömökkel együtt.Kb egy órán belül összesen 14 like-ot kaptam, ami valljuk be, nem semmi attól, akit csak 22-en követnek.
Úgy örültem, hogy még aki nem is ismer, még annak is tetszik az, amit csinálok.Mint az írás;sokan mondták már, akinek meg-megmutogattam egy-egy részletet a regénymeből, és elismerését adta, milyen jó.Az is felülmúlhatatlan érzés.Jobb volt, mint amikor megkaptam a matek négyesemt.Jobb volt mindennél, amit eddig megéltem...najó, ez ehet, kicsit túlzás, de nagyon jó érzés.Ahogy az is, amikor Ani minden nap elmondja, én magyok a kedvenc írónője, és hogy imádja ahogy írok.Volt hogy egyszer-kétszer könnybe is lábadt a szemem.Jó érzés, ha csinálsz valamit, amit szeretsz, és mások is szeretik, amit csinálsz, ezáltal tudod, hogy jól cinálod.És ha jól csinálod azt, amit szeretsz, az még jobb. :)
"...Érzem:e kétségbe
Volt erőm elhágy
Fárdt lelkem égbe,
Testem földbe vágy..."
Az imént kiragadtam egy részletet Csokonai Vitéz mihály A reményhez című művéből egy részletet.Imádom ezt a verset, és ennek ezen sorai folyton elő-elő jönnek.De csak ezek.Csak ezek a gyönyörű sorok.Erről mindig eszembe jut, hogy Csokonai csak írásból élt - nem túl jól.Ez eszembe jutatt két dolgot is; az egyik, hogy bizony az íráson kívül nekem is kell majd valami munka, ami mellett majd írhatok is.Ám ehhez olyan iskola kell.Találtam ilyet, de mindenki csak arra koncentrál, hogy messze van, és hogy nem szimpatikus a környék.Én Anival jelentkeznék oda.Ő fodrásznak, én kozmetikusnak.Miután letettem az érettségit és néhány évig még ott maradnék, kitanulni a szakmát, beállnék valahova dolgozni - ha kapnék kozmetikusi állást (ami friss érettségivel szinte lehetetlen), akkor jó volna oda menni.Munka közben járhatnék az Eltére.Írással és dolgozással pedig már keresnék annyit, hogy elköltözzem itthonról.A férj, szerelem gondolata annyira nem foglalkoztat, mint egy tipikus lányt.Én nem vagyok tipikus.Most is, lazára kötött nyakkendőben ülök, körülöttem félfestmények és rajzok hevernek.A szekrénem egyik szárnyán csupa kézzelírott dalszöveg, rajzok, és nem kicsi "let it be" felirat, ami annyit tesz: legyen, angolul.A jobb szárnyon van egy tükör, ami alá be-betűzögettem néhány festményt, és sok fényképet.Az egyik fényképen én vagyok apával, ahogy a kezében tart, mint csecsemőt.Ő meg elfordul, háttal a kamerának, és látszik a póló nyomának barnulási nyoma, ahogy megfogta a nap.Azt hiszem, tőle örököltem, hogy én is gyorsan barnulok.Néhány óra a napon, és kellemes mézszínű aranybarnára sülök, ami megmarad télen, és a tavasz végére kifakul, amikoron megint lesülök.Ez egy ördögi kör. :) De eltértem a tárgytól...egy másik képen Amkával vagyok, amint éppen mosolyogva dugjuk össze a fejünket.Imádom ezt a képet, mégha fekete-fehér is.A harmadikon Mamy és Apca esküvői képe van...olyan fiatalok voltak, és szépek együtt.De ha csak azok a párok maradnának együtt, akik összeillenek, elég kevés házastárs maradt volna.De az ellentétek vonzzák egymást, én ebben is hiszek...ugyanis egyszer a tökéletes ellentétembe estem bele, de még gyerek fejjel.Az, hogy utána még több mint 5 évig így éreztem iránta, az más történet, amit nem most fogok elmesélni.Nincs hozzá se kedvem, és nem akarom a múltat hánytorgatni.Eléggé megromlott a dolog, annyira, hogy mostmár nem-igen beszélünk....a francokat!Egyáltalán nem, de ez segített egy kicsit....
Megint eltértem a témáról.. :D ..de még egy kicsit visszatérve rá, nem is szeretnék neki nevet adni.Nem érdemli meg.És nem tudok rá megfelelő jelzőt.De igen, egyszerűen csak "Pasiból van". :D Ezt bizonyára a férfi olvasóim - akik gondolom Juan-on kívül egyáltalán nincsenek - nemértik, de a nők - akik annál inkább - értik.Mert amint szokták mondani;"Minden férfi ugyanolyan".Csak, gyerek fejjel, azt hittem ő nem lesz ilyen.És valamilyen téren igazam is volt, és kellemesen csalódtam, amikor tudatosult bennem, hogy nem is.Hívhatnám itt "Igen-nem"-nek, mert igen, tisztelem benne a barátot (havert), és nem, nem akarom többet látni.Ilyenkor az agy azt mondja, "De, de igen, csak még egyszer utoljára".Talán nem is az agyam, de én nem hiszek ebben a "szív szava" nyálas maszlagban, amit a mai filmsorozatokban a Disney-n és a szappanoperákban szokták elsütni.
A szíved a legfontosabb szerved.Én nem tulajdonítok neki különösebb jellemzőt.Igaz, én nagyon a földöntúliban sem hiszek.Ahogy a Mennyország és a Pokol is csak egy mese.Ahogy a Télapó, Húsvéti nyuszi, és Isten is az.Szerintem.Vámpírok, vérfarkasok, zombik sem léteznek, csak néhány ősi pletyka.Nem hisze bennük csak szeretek róluk írni, én formálni, a rájuk jellemző szabályokat feszegetni.
A horrorfilmekben látott ilyesztő kislányok, arctalan démonok, és lelketlen elborult elmélyű idióták sem valódiak.Mögöttük csak füstgépek, jó színészek és egy vagon smink és számítógépes trükk lapul.
Persze mást mondunk éjjel 11-kor, amikor félve haladunk el a tükör mellett, minden testrészünket magunkhoz húzva, az összes lámpát felkapcsolva, csakhogy a fürdőszobáig - ami talán csak néhány méterre van - elérjük.
Én is feleslegesen mondogattam magamnak, hogy márpedig ilyenek nem léteznek, miután megnéztem életem első horrorfilmjét.A címét már a jó ég se tudja, én se.De nem is fontos, mert soha többé nem akarom megnézni.Nem is tudom, hányszor csapkodtam Szoni karját, hogy menjünk le a moziból, és hányszor rángattam a kezét, amikor izgultam.Ő nem ilyedt meg annyira, mint én, mikor a semmiből a nő halott, ronda pofája feltűnt hirtelen.Miután kiértünk a fényre, bizony, én is fellélegeztem, és lazán, öntelten hazudtam, hogy ez nem volt rémisztő.Csakhogy az este szörnyű volt!Az állatok körmének vészes kocogása a kövön, a sötét magába ragadó üressége, és hogy csak az a rohadt film jár az eszedbe, és az, hogy az a lény éppen rád vadászik.Nem, nem a többi, földön lő kb. 7000000 emberre, nem csak rád.Én felültem az ágyamba, és elmagyaráztam, mgamnak, hogy semmiképpen len létezhet.Amint kicsit lenyugodtam, és hittem magamnak, hangokra ütöttem fel a fejem, és el se tudjátok képzelni azt az ilyedt arcot, amit én vágtam, amikor lassan, komótosn kinyílt az ajtóm, és a sötétből egy vigyorgó fej bukkant el, a TV világítására.Majdnem elsikítottam magam, amikor felismertem Amkát.Majdnem leordítottam a fejét, hogy mit kell itt ilyeszdgetni, de ő nem tudta, mit néztünk.Ahogy senki sem...még én sem, csak a moziban közölte velem Szoni, hogy horrort nézünk.Soha nem láttam még ezért nem gondoltam vészesnek.Még amikor elkezdődöt, akkor sem.Vígjáték is volt egyben, és annyit nevettem, hogy már alig tudtam a székemen ülni.
De ennek már...nem is tudom, hány éve. :)

Nem szeretem a 21. századot.De azt hiszem az sem szeret engem, mert nem-igen illek ide.Konzervatívan gondolkodom, már sokan mondták.Még a korosztályom, a felnőttek is.De ez nekem egy cseppet sem sértés, sőt, mi több, bók.Nem tudom, milyen emberek özött nőttem fel, hogy nem a mai gyerek között, az biztos.
Csak igen kevés dologban tetszik eza kor.Ha tehetném, inkább Jane Austin könyveiben élnék.Ott, meglepő módon, nincsenek olyan rátarti, nem teljesen komplett barmok, mint itt, most.Nincsenek olyan szabályok, illemtan, ami szerintem most is simán elvárandó volna.
Nem szertem a mai társadalmat, szokásokat, kapcsolatokban "megszokott és tejesen etikus" dolgokat.Én régimódi vagyok, de abszolút.Erre akkor szoktam rájönni, amikor az évfolyamtársaimmal, osztálytársaimmal beszélek.Azt szoktam számolgatni, hogy a közemben hányszor csúszik ki egy gyerek ajkán egy-egy káromkodás.A végeredmény nem kevés, és ezt nem tartom helyénvalónak.Miért nem beszél úgy mindenki, mint Ms.Austint regényeiben?Miért nem maradt olyan minden?Vagy én miért nem ott, abban a korban születtem.Sokkal jobban tetszene, az fix.Csak hiányozna a TV, a tusoló, az okstelefon, a blog.De ott biztosan megélnék az írásból, és nekem az nagyon-nagyon fontos.
A hajvasaló sem volt felesleges találmány az olyanoknak, mint én.Azt hiszem a rock zene is nagyon hiányozna.Akkor csak klasszikus zene szólt, amit én nem mindig szeretk hallgatni.Egy Moczart műben nem tudom úgy kitombolni magam, mint az Imagine Dragons-nál.Nekem jobban bejön a basszusgitár, mint a hegedű vagy a cselló. :D
De kár is az ilyeneken gondolkodni, olvasóim, ti itt vagytok, és ez a lényeg, most, a jelenben.
A kedvenc versem, az egyik kedvenc írómtól!

A REMÉNYHEZ

"Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!"
/Csokonai Vitéz Mihály/ 1803