Sziasztok!

Amint észrevettétek, egy ideje nem írtam bejegyzést. Sajnálom, lefoglalt a... suli? Oké, fogjuk a sulira. A sulira, vagy az az iránti közömbös hangulatom miatt. Nem... nem is a suli miatt... Nem tudom, valahogy hetek óta nem vagyok "önmagam". A suliba menet Amkával jól elröhigcsélünk, az iskolában nagyokat nevetek Dilikével és Anival, nagy mosollyal az arcomon indulok hazafele. Amikor a buszon ülök és csak én vagyok, úgy érzem, hogy valami nem jó. Mindig ezen gondolkodom, és sosem tudok rájönni, mi az a mértéktelen hiány, amit érzek folyton, és ami miatt, mire hazaérek, romlik a hangulatom. Néha már csak azért megyek le a boltba, hogy ne otthon tétlenkedjek ebben a nagy semmiben. 
 És ma... Mamy olyan szorosan ölelt meg, hogy a tüdőmből az összes levegő kiment, de egyáltalán nem tudott érdekelni: hiszen Mamy ott volt! Megkönnyebbülten azt mondta: "De jó itthon lenni!" És én is máshogy láttam a házat, a parkot, az embereket, pedig ugyanazt néztem, amit mindig: élénk, zöld, gazdag pázsitot, rügyező, hatalmas fákat, a tűző nap meleg sugarait, amely mindezt megaranyozza vakító fényével, játszadozó, örömükben sikítozó gyerekeket, akik egymást kergetik - és mégis minden olyan más volt. Mintha eddig fekete-fehérben láttam volna a világot, és csak most kapott volna színt. ugyanolyan megpihent honvággyal nézek ki az ablakon, mint Mamy, és tudom, nem értené, hogy miért. Azért, mert én nem a kinti világra mondom, hanem arra a nőre, aki ott áll előttem és nézte, ahogyan felcseperedem, hogy "otthon".

 A mai, ehhez kapcsolódó szám (érdemes meghallgatni, nagyon szeretem, mert elég jó szám):   https://www.youtube.com/watch?v=A8yiS-uTOgE

Sziasztok!