Sziasztok!

 Azt mondják, mindenki addig gyerek, amíg szülei élnek. Ezt igaznak is tartom így, ahogy van... De nekem van egy ehhez hasonló elméletem: mindenki álomvilágban él, amíg mindenki, akit szeret egészséges és él. Ha az ember találkozik a rokona halálával, megtörik a lelke.. Ha valamilyen módon elveszíti a szüleit - akár egy korlátozott időre is -, az talán még jobban megtöri, mert akkor tudatosan sír, el akarja felejteni, hogy az a valaki nincs ott mellette, de nem felejtheti el, hisz az a valaki él... Nekem minden nap a szívembe mar a tény, hogy egyedül vagyok. Az, aki nem élt át ehhez hasonlót, el sem tudja képzelni, milyen keserűek az ilyen napok. Lehetetlen megszokni... Lehetetlen! Ahogy azt is, hogyha megérzel egy illatot, meglátsz egy kis tárgyat vagy szobát, ne várd, hogy a szeretted ne forduljon be sarkon és ne mosolyogjon rád azzal a mosolyával, amivel régen mindig... vagy ne hívjon "kicsimnek", "kislányomnak", "édesemnek".. ne érezd az illatot, amit mindig éreztél, ha meg akartál nyugodni, és a valaki odajött megvigasztalni... És amikor nehéz, lehetetlen nem elővenni a szeretted ruháit, csak hogy újra érzed az illatát.. megnézni egy képet, amin boldog, csak hogy újra lásd a mosolyát.. azt a számot hallgatni, ami Rá emlékeztet...
 Ezt az, aki nem vesztette el senkijét, felfoghatatlan, ismeretlen érzés, mégis át fogja élni egyszer, legalább.. Mégse kívánnám a legrosszabb embernek a világon sem, hogy végignézze, ahogy az, aki ott volt mellette élete hajnalától kezdve, elmegy örökre...
 De ha ez a fájdalom nem örök, még nehezebb, talán... Megölelhetem Őket, amikor lehetséges.. Beszélhetek Velük, amikor lehetséges.. De amikor nem, az fáj nagyon. Akkor általában a sarokban sírni a legjobb.. Nem tudom, mi eshet jobban, mint csak sírni... De egyedül! Volt, hogy a barátaim előtt fakadtam ki.. Nem akartam, de megláttam a Nike, fehér tesipólóm, megszagoltam, magamhoz öleltem... és vége, sírva összeestem.
 Egy válásban, azt mondják, a gyerekek isszák meg a levét mindig. Ez így van.. Mert ha az egyik szülőddel vagy, nem lehetsz a másikkal.. Soha többé nem lesz együttes kirándulás, közös kép, családi társasozás, mozis est... Soha többé! Ilyenkor a gyerek nem hibáztatja a szüleit, csak kesereg, mert nem érti, hogy akiket ő annyira nagyon szeret, miért nem szeretik egymást?! Miután megtudtam, hogy az én szüleimmel,. velem is ez lesz, napokig csak sírtam, mégsem érzem, hogy kijött belőlem minden... Talán azért gondolom így, mert még ezeket a sorokat írva is végig törölgettem a szemem... És fogom húsz év múlva is. Ezen már nem változtat semmi, senki, egyszerűen csak el  kell fogadni... megszokni nem lehet, de elfogadni talán...
 Akinek egészséges a családja, és él mindenki, akit szeret, álomvilágban él.. És mindenki szenved, akiknek sajnos felnyitották a szemét.

Sziasztok! Bocsi a lehangolásért... :)