Sziasztok!

 Azt mondják, mindenki addig gyerek, amíg szülei élnek. Ezt igaznak is tartom így, ahogy van... De nekem van egy ehhez hasonló elméletem: mindenki álomvilágban él, amíg mindenki, akit szeret egészséges és él. Ha az ember találkozik a rokona halálával, megtörik a lelke.. Ha valamilyen módon elveszíti a szüleit - akár egy korlátozott időre is -, az talán még jobban megtöri, mert akkor tudatosan sír, el akarja felejteni, hogy az a valaki nincs ott mellette, de nem felejtheti el, hisz az a valaki él... Nekem minden nap a szívembe mar a tény, hogy egyedül vagyok. Az, aki nem élt át ehhez hasonlót, el sem tudja képzelni, milyen keserűek az ilyen napok. Lehetetlen megszokni... Lehetetlen! Ahogy azt is, hogyha megérzel egy illatot, meglátsz egy kis tárgyat vagy szobát, ne várd, hogy a szeretted ne forduljon be sarkon és ne mosolyogjon rád azzal a mosolyával, amivel régen mindig... vagy ne hívjon "kicsimnek", "kislányomnak", "édesemnek".. ne érezd az illatot, amit mindig éreztél, ha meg akartál nyugodni, és a valaki odajött megvigasztalni... És amikor nehéz, lehetetlen nem elővenni a szeretted ruháit, csak hogy újra érzed az illatát.. megnézni egy képet, amin boldog, csak hogy újra lásd a mosolyát.. azt a számot hallgatni, ami Rá emlékeztet...
 Ezt az, aki nem vesztette el senkijét, felfoghatatlan, ismeretlen érzés, mégis át fogja élni egyszer, legalább.. Mégse kívánnám a legrosszabb embernek a világon sem, hogy végignézze, ahogy az, aki ott volt mellette élete hajnalától kezdve, elmegy örökre...
 De ha ez a fájdalom nem örök, még nehezebb, talán... Megölelhetem Őket, amikor lehetséges.. Beszélhetek Velük, amikor lehetséges.. De amikor nem, az fáj nagyon. Akkor általában a sarokban sírni a legjobb.. Nem tudom, mi eshet jobban, mint csak sírni... De egyedül! Volt, hogy a barátaim előtt fakadtam ki.. Nem akartam, de megláttam a Nike, fehér tesipólóm, megszagoltam, magamhoz öleltem... és vége, sírva összeestem.
 Egy válásban, azt mondják, a gyerekek isszák meg a levét mindig. Ez így van.. Mert ha az egyik szülőddel vagy, nem lehetsz a másikkal.. Soha többé nem lesz együttes kirándulás, közös kép, családi társasozás, mozis est... Soha többé! Ilyenkor a gyerek nem hibáztatja a szüleit, csak kesereg, mert nem érti, hogy akiket ő annyira nagyon szeret, miért nem szeretik egymást?! Miután megtudtam, hogy az én szüleimmel,. velem is ez lesz, napokig csak sírtam, mégsem érzem, hogy kijött belőlem minden... Talán azért gondolom így, mert még ezeket a sorokat írva is végig törölgettem a szemem... És fogom húsz év múlva is. Ezen már nem változtat semmi, senki, egyszerűen csak el  kell fogadni... megszokni nem lehet, de elfogadni talán...
 Akinek egészséges a családja, és él mindenki, akit szeret, álomvilágban él.. És mindenki szenved, akiknek sajnos felnyitották a szemét.

Sziasztok! Bocsi a lehangolásért... :)

Sziasztok!

 A címből már biztos rájöttetek, ez a bejegyzés nem valami vidám történetről szól, de majd igyekszem, hogy happy end legyen a vége.
 Tudjátok milyen hiányolni valakit...És azt is biztos tudjátok, milyen, ha azzal a személlyel töltöd az előző néhány napot, néhány hetet... Néhány bejegyzéssel ezelőtt, vagy talán az előzőben én leírtam, milyen érzés volt amikor Apca meglátogatott minket.Igen, a Szerencse című bejegyzésemben...
 ...Nézzenek oda, éppen valami mélyen szántó monológgal készültem, és itt ülök, nem tudom, hogyan mondjam... A szilveszterre Amka a barátjához ment.Ez nem baj, mert hát töltsenek csak együtt néhány napot, a szilvesztert, lépjenek át együtt az új évbe. Amka már - volt olyan - több hétig távol volt, és igazából csak az tűnt fel, amikor hazajött.Talán az az oka, hogy akkor annyira nem értettük meg egymást, mivel én kisebb voltam, ő meg épp lázadó tini. De azóta elég sok év telt el, és kb. egymás szintjére értünk.. :D Az utóbbi napokban semmi mást nem csináltam, csak Amkával filmeztem, aztán egy sorozatra rárobbantunk, és azóta csak azt nézzük, egyszerűen imádjuk!Nevettünk, beszélgettünk, még unatkozni is együtt unatkoztunk volna, de nem akadt olyan percünk. Csak akkor tudtam ledőlni olvasni, amikor Amka fürdött... És most, hogy nincs itt, ez olyan... mellbevágó.Amikor kikísértem Amkát a vonatállomásra, azt mondta, hiányozni fogok neki. Tudtam, hogy ő is fog nekem, de ez azért durva.. Nem fogok unatkozni - én már három éve képtelen vagyok unatkozni -, csak.. megígértük egymásnak, hogy nem nézünk több részt a sorozatból..De nem csalok, mert Amka nélkül az úgy nem jó, és mert angolul van, egy büdös szót nem értek az egészből! :) Nem csak mert angolul van, hanem mert angol kiejtéssel van, lassan nyolc éve tanulom az angolt, de olyan akcentussal meg sem próbálom megérteni! :D
 Szóval ez a helyzet, hiányzik a nővérem.
 De nem csak ő. Majdnem minden nap beszélek a lányokkal, de ők is úgy hiányoznak! Sajnos, az utolsó éves szilveszterre semmi közös elfoglaltságot nem találtunk ki, de nem bánom annyira. Hisz mi a héten öt napot végig találkozunk, beszélgetünk, megrészegít minket a nevetés.. Igazából.,  mi minden nap pezsgőt bontunk, ünnepelünk, köszönetet mondunk; olyan az egész, mintha minden nap szilvesztereznénk. Ha ez igaz lenne, már 3785-öt írnánk, tehát jobb, ha nem igaz! :D
 
Szonit látogattam, úgyhogy ő most le van tudva, ő nem hiányzik 100%-osan, csak 99%-osan.. :)

 Anival szilveszterezem. Viszek gyerek pezsgőt, egész este horrorfilmeket fogunk nézni, és javasolni fogom, hogy a kislámpát hagyjuk égve a szobájában, mikor elalszunk. :) Én egyáltalán nem félek semmilyen horrorfilmtől, ha azt nappal nézem.De este...teljes sötétségbe... Mondjuk, még a sötétséggel sincs gond, ha utána kivilágítást csinálunk az egész házban, és ketten megyünk el még a mosdóig is. :D

 Ez az utolsó nap 2014-ből! :D Szívem szerint még 2013 van, és egyik reggelen szent meggyőződéssel, ezzel a tudattal keltem, majd későbbi tudakolásom szerint már eltelt egy év... Olyan gyors az idő, nem?!
 

 Ne haragudjatok, játszik velem a képzeletem. Ha eddig nem tettem volna, boldog karácsonyt és kellemes ünnepeket kívánok nektek!

 Sziasztok!

Sziasztok!

 Ilyen hetet...!Nem is, inkább két hetet.. Ott kezdődött, hogy hétfőn kezdett kaparni a torkom.. Kedden már egyenesen szúrt, mintha kis üvegszilánkokat nyeltem volna... Szerdára teljesen berekedtem... A csütörtök már orrfújással, felfájással telt... És pénteken, a suli buli napján tökéletesen megfáztam, akárcsak Vikus és Dilike, Bedy el sem jött.. :) Hátvégére még rosszabb lett, és ez átcsúszott a másik hétre... Ahh, de utálok beteg lenni..
 Na jó, ennyit ezekről a szar influenzásan az ágyban töltött tíz napról..
 Most pedig had meséljem el, hogy megírtam eddigi "könyveim" leghosszabbját, 243 oldalt az Angyali titkok 2. részét, a Mennyei titkokat... illetve, még nem fejeztem be, de már a vége felé tartok.Lesz egy olyan..250 oldalas ez a regényem. :D Igazából nem boldog vagyok, hogy ilyen hosszú lett, hanem elkeseredett, hogy a többi miért nem lett ennyi.Később átnéztem az előző történeteim, és miután kiröhögtem magam a sok elíráson, a régi macskakaparásomon, amit én szépnek hittem, és a jó kis poénokon, amik csak nekem viccesek, rájöttem, hogy az egy évvel ezelőtt ( ó, erre majd mindjárt visszatérek :D ) írt sztorik inkább emlékeztetnek egy forgatókönyvre, mint regényre.. Hat "könyvet" írtam eddig, ebből négyre alapos javítás szorul.. De hát, egy tizennégy éves lánytól nem várhatnak el olyan kifinomult és furfangos megfogalmazást, mint Nalini Singh-től..
 Visszatérve az egy évre, el is felejtettem az előző bejegyzésemben mesélni (na meg nem is nagyon illett oda bele :D ), hogy most november 19-én volt egy kerek egész éve, hogy elkezdetem írni.Akkor álmodtam meg az első könyvem, a Véres álarcot (aminek még mindig csak ezt a címet tudtam kitalálni).Ez egy nagy fordulópont az életemben, hiszen egy év alatt hat történetet írtam, még úgy tízet kitaláltam és sokat le is rajzoltam. :) November 19... Soha semmi jobb nem történhetett volna velem, mint az az álmocska.. Néha eltűnődöm, hogy vajon, ha akkor nem álmodom azt, vagy előbb alszom el, netán később, vagy azon az estén nem is alszom, vajon rátaláltam volna az írásra.. Hogy előbb-utóbb ezt a pályát választottam volna, és sajnos nem tudom rá a választ, de hálát adok az égnek, hogy így alakult.Sok dologban örömömet lelem, de az írás az én szerelmem.És soha de soha nem hagyom el! :D

 Most pedig a legfontosabb témáról beszéljünk, ami már hónapok óta kerülget minket: karácsony. Már csak 10 nap, emberek! 10!! Az egy hét és még három nap.. Bárcsak már holnap lenne karácsony, igaz?! Én szeretném már, mert tudom, hogy mit kapok... :D De nem árulom el, furdaljon benneteket a kíváncsiság még 10 napig! Bár nem hiszem, hogy titeket az én ajándékom érdekelne első sorban,. hiszen kit nem a sajátja foglalkoztat?! Nemde?! :) 
 Én minden évben írtam karácsonyi listát, már azóta, amióta megtanultam írni.Azelőtt lediktáltam Mamyéknak, ők leírták és annyi.Zsebre tették a papírt, kocsiba ültek, megvették, és elvittek a Nagypapámékhoz, hogy ne kutakodhassunk, de persze néhány nappal karácsony előtt mégiscsak visszakerült a mi lakásunkba, és akkor Amkával elkezdtünk kutakodni.. Illetve, csak ő, mert én jó gyerek voltam, és pont ezért be is köptem Mamyéknál, főleg, ha nem mondta meg, hogy én mit kapok.Ez volt nálunk a legnagyobb karácsonyi hagyomány, a  mai napig űzzük, hiába vagyunk tisztába azzal, mit kapunk.
 
Na most ez idén nálunk úgy megy, hogy én tudom, mit kapok, Amka is tudja, hogy ő mit kap, Mamy is tudja, hogy ő mit kap, és ha csak egy kismadár el nem csiripelte Mr.Horgásznak, hogy ő mit kap, ő az egyetlen, aki nem tudja.Ez egy érdekes karácsony lesz, már előre látom, senki nem fog meglepődni, mindenki fogja az ajándékát, félrevonul, és majd januárban, amikor menni kell a suliba meg dolgozni, találkozunk.
 A tavaly előtti is egész jó volt, akkor is mindenki tudta előre, mi lesz neki a fa alatt a nevével felcímkézve, de egy nappal előbb kaptuk meg, mert már nem bírtuk.Akkor még Budaörsön laktunk, a kedvenc költőmről elnevezett utcában.Őszintén szólva, utáltam ott lakni, de valahogy mégis voltak szép emlékeim arról a helyről.. Na nem az, hogy csak kályha, vagy mi a szösz kint a garázsban és onnan áramlott be a meleg - elég hanyagul, ha kint -8 fok volt, bent alig 10 fok -, miután Mamyék hazaértek és begyújtottak, mert nekünk nem szabadott. És amikor Mamyéknak kicsikét tovább kellett bent maradniuk a munkahelyükön, már azon voltam este kilenckor, hogy feltépem a parkettát és tüzet gyújtok bent.
 Vagy a tavalyi karácsony, amikor csak Mamyék kezébe nyomtuk a listát, hogy mit kérünk és annyival el volt intézve. :) Persze, akkor volt egy kis izgalom, hogy a listáról most akkor melyiket kapjuk, de Mamy az enyémet elmondta Amkának, Amkáét nekem, mi meg a testvéremmel megosztottuk egymással a titkot, és ezzel újra lelőve a meglepetés. De majd egyszer sikerül meglepni! :D
Legyen nektek is izgalmas kincskeresésetek a házban, ha nincsenek otthon a szülők! 

Sziasztok!

Sziasztok, blogolvasóim!

 Ti is emberek vagytok, nektek is vannak rossz napjaitok, rossz évetek, balszerencsés egybeesések.De van olyan, amikor mondjuk elfelejtettél tanulni egy dolgozatra vagy felelésre, vagy csak rohadtul nem volt kedvetek, mert inkább olvastátok az imádott könyvetek, ami mindig olyan csábítón hever a kanapén vagy az asztalon, hogy azt mondod magadban: ˝Csak néhány oldalt!˝.Három órával később én is mindig szidom magam, hogy tanulni kellett volna, mégsem érzek egy csepp bűntudatot sem. :) És a dolgozat napján meg izzad a tenyered, izgulsz, hogy nem tanultál, és tanulni kellett volna, és ebből nem lehet jövő, hogy olvastál, a tananyag meg fontos - én még ilyenkor sem érzek megbánást -, és írsz puskát.
 Szerencsének hívjuk azt, amikor nem buksz le egy ilyen helyzetben, és megígéred magadnak ilyenkor, hogy a legközelebbire tanulsz.Valaki tanul is, valaki csak átnézi és dolgozat előtt ostorozza magát, hogy semmit nem tud - és megírja hibátlanra -, valaki ilyenkor sem tanul, mert a könyv legizgalmasabb részénél tartott, és hát akkor hogy lehet abbahagyni?!
 Szerencsének hívjuk, amikor esik és pont van nálunk esernyő, vagy hogy lemegyünk a boltba egy kiló kenyérért - mert anya leküldött - és a jutalmadért, egy üdítőért, amiért te olyan hősies és bátor voltál, hogy lementél, és a zsebed mélyén épp megbújik egy fölös kétszázas, amit aztán visszakérsz anyától, mondván több lett a kenyér ára abban a boltban.
 Én amennyire csak lehet, ennek az ellentéte vagyok: mindenhonnan elkések, mert hopp, otthon maradt a kulcsom, ezért le is késem a buszt és vagy fél órát állhatok esőbe, mert az esernyőm is otthon maradt, és sóvárogva visszaemlékszem a reggelre, amikor a kezemben volt a kapucnis felsőm, de aztán felvettem egy másikat; sosem tudok magamnak jutalom-ücsit venni, mert húsz forint hiányzik, nem tudok puskát írni, mert kifogyott a kedvenc tollam.
 De ezeknél sokkal jobban fáj, amikor Apca néhány órányi velünk töltött nevetés és beszélgetés után búcsú-puszit nyom az arcomra, megölel, azt mondja "Szia, Törpikém, legyél jó!" és elmegy.Olyankor mindig a szobámba vonulok és csak nézek ki az ablakon könnyes szemmel, hogy mennyire hiányzik, pedig öt perce, két órája, egy napja még itt volt.Annyit ölelgettem, hogy a pólómon még érzem az illatát.Az Apcák sajátos, megnyugtató illata, és cigiszag, nekem mégis az egyik legkedvesebb illat az egész világon.Három ilyen gyönyörű, tökéletes illat létezik csak számomra; Amkáé, Mamyé és Apcáé.
 Szerintem az a balszerencse, amikor a szüleid elválnak, és nem láthatod őket nevetni a konyhában a vacsorát készítve, nem hallod át a párnán, amit a fejedre szorítottál, hogy elnyomd a kettejük hamiskás és erőltetett énekét, nem léphetsz úgy a házba, hogy azt kiáltod "Apu, anyu, megjöttem!", nem csinálhattok több közös képet, amin az egész család rajta van, amit aztán kiteszel a faladra.Ez valaki szerint balszerencse, valaki szerint a sors műve, egyesek úgy tartják, valami vége és valami kezdete.Én úgy gondolom, hogy: basszus, most vagy anyám van, vagy apám.És ez nem egy váza, amit meg lehet ragasztani, vagy nem egy dolgozat, amit ki lehet javítani.Ez az élet, ami élesbe megy.
 Jönnek az ünnepek, és minden egyes dísz egy rohadt nagy gyomron vágás, hogy nekem ilyenkor sem gyűlik össze a család.De ilyenkor mondom azt, hogy az élet vagy rosszul kezdődik és jól végződik, vagy jól kezdődik, de azt vissza kapod.De most nem a tanulásról beszélek, mert azt Te tanulod meg, és Te írsz belőle jó jegyet, ami majd Neked fog sokat számítani a továbbtanulásban.Szerintem ha az élet rosszul indul, nem magányosan fogsz meghalni.Mondhatnám: Istennek célja van velünk.És szerintem ez nem is hülyeség.Miért ne lehetne egy kitűnő tanuló pankrátor, vagy egy szemüveges, vékony lány, aki még a saját lábába is megbotlik, focista, és miért ne lehetne egy szégyenlős, "szerencsétlen", érzékeny lány egyszer nagyon fontos ember valahol.Én drukkolok minden esélytelennek a ritkán nézett bokszmeccseken is.Mert ha én, aki gyűlölt a könyvekre nézni is, egy Picasso festményre azt mondta volna, ronda, és a Titanic filmre, hogy nyálas, és most a művészet minden ágát imádja, akkor egy úszó is lehet pilóta.. Nem tudom, honnan jött ez a hasonlat, de értitek, nem?! Ha egy szuper suliba vágytok, harcoljatok érte, amíg még lehet!(Ezt most azért mondtam, mert más sem jár az eszemben, minthogy felvegyenek álmaim sulijába!)
 Ugyan a Titanicot még mindig nyálasnak tartom, ez a bejegyzés remélem nem volt túlságosan azt! :D

Egy idézet most túlzás lenne, úgyhogy itt egy kép, és búcsúzom:

Sziasztok!

Sziasztok!

 A Bálint Márton Általános és Középiskola nyílt napjára mentünk hétfőn.Még csak egyszer voltam abban az épületben, amikor a TIFÓ-n voltunk (erről majd később) és akkor is csak a Sportközpontba.Most viszont maga az épület volt a középpont, és az, hogy mit kell róla tudni, mit adhat.Ezt egy egyórás tájékoztatóba belefoglalta az iskola igazgatójának dörmögő, tekintélyt parancsoló hangja.Ekkor mondom, hogy az ilyennek kell tanárnak menni, akinek ekkora a karizmája; már szinte tanár úrnak akartam szólítani.Ha személyesen beszéltem volna vele, biztos vagyok benne, meg is történik, ezért örülök hogy abban a kényelmes, helyes kis székben megmaradtam.Kérdezhettem volna is, de annyi mindenről beszámolt, lefogadtam volna, hogy hogyha esetleg megkérdem, hány tégla alkotja az épületet, arra is válaszol.Mindenesetre nem volt kérdésem, mindent megértettem, ami fontos, megjegyeztem és körülbelül ennyi.Utána választási lehetőséget adtak, hogy ki hova szeretne beülni órára a kilencedikesekhez.Mi (Dilike, Vikus, Bedy és én), a 9/Ny (nem írtam el semmit, az "Ny" nyelvi előkészítő, azaz a "nulladik" éve a diákoknak) osztálya angol órájára ültünk be egy tizennyolc fős terembe.Az is szűkös volt, mint a létszám, de az egyik oldalon hatalmas, színtiszta üvegablakokon szűrődött be a nap meleg sugarai.Az villany nem is kellett, bevilágította az apró terem visszafogott létszámának közösségét.Ez nagyon tetszett.És azt hiszem, évek óta most nevettem először egy angol órán.A tanítónő kedves, elöl már ősz szálakkal tarkított, a végén azonban még élettel teli barna haja volt, és örömöt sugárzó, kék szemei, amivel üdvözlőn simított végig a tömegen, rajtunk.Ha én ebbe a suliba fogok járni, gondoltam, ehhez az angolos tanítónőhöz szeretnék járni.Olyan kedves volt; ha egy diák elrontott valamit, halkan kijavította, segített nekik, hogy megértség a nyelv bonyodalmait, újra és újra elmagyarázta, amit valahogy sehogy sem értettek.Mondanom sem kell, azonnal megkedveltem azt a nőt.Az óra után még visszahívtak minket az előadóterembe, hogy újabb órákat soroljanak fel, és válasszunk, hova megyünk.A 9/a osztálynál döntöttünk, és bementünk fizika órára.Semmi kedvem nem volt, másnap, kedden is fizika volt, úgyhogy addig nem is akartam látni semmi ehhez kapcsolódót, amíg haza nem értem.A fizikát tanító, kissé őszes, bajuszos férfi nagyon jó, kedves tanárnak bizonyult úgyszint.És még humora is volt!Abban az iskolában tolongnak az ilyen tanárok?!Amit hallottam az óráikon, mindent értettem, és azt kívántam, bárcsak abban a padban ülhetnék.Fizika óra után tettünk egy kört az iskolában.Az tetszett mindenek felett a legjobban, hogy mindenütt tágas, hatalmas nagy ablakok tátongtak, hogy beengedjék a nap kellemes nyalábainak aranyló fényét.Az ajtók, a termek, az ebédlő, a Sportközpont olyan modern és barátságos volt, olyan békés és színes, mint egy gyerekszoba, nem mint egy iskola.Ha ne lett volna ott annyi diák, el se hittem volna, hogy oda tanulni járnak a gyerekek.Nagyon tetszett ez az iskola, és biztosan meg fogom jelölni, de ez nem tud rajzból képezni engem, legnagyobb sajnálatomra. :( Tényleg sajnálom, mert azok a termek, folyosók, szekrények és ablakok...!A Zimándyban hiányzik a fény, a modern árny, mint ami a Bálint Mártonban viszont megvan.Bárcsak lenne rajzos képzés ott, bárcsak, bárcsak..!De ki tudja..?Hátha kiötlök valamit, csk odamehessek! <3

Sziasztok!

Sziasztok!

Fel a fejjel, diákok, hiszen szeptember van... :) A kedvenc hónap, nem?Nekem mindegy milyen hónap van, mert olvasni mindig lehet...:)

(Ilyen madárkák az én falamon is jól mutatnának...:D)

Már meg is terveztem a karácsonyi és a szülinapi listám úgy...húszéves koromig.Van egy csomó jó ötletem, de ha nektek is van kedvenc könyvetek, kérlek, osszátok meg velem, vagy ha olvassa még más, másnak is.Körülbelül, ha minden meg lesz, akkor a polcomon - amit majd valamelyik szülinapomra kérek majd hogy rátehessem könyveim -, ezek fognak szerepelni:

A Szent Johanna gimire azt mondták nagyon sokan, hogy végigsírták...előre aggódom. 

Az első kötete, az Evernight már a múltam része is lett, de nagyon kíváncsian várom a folytatást!Annyira meglepődtem egyes részeken, hogy majd' leestem a kanapéról.Olyan fordulatokat vesz a történet, hogy a lélegzetem is elakadt.Azóta már vettem levegőt, és a sokkon is túl vagyok, de azért idő volt, mire feldolgoztam...Én a könyveket a szívemen viselem.Mintha az adott sztori valóban megtörténne.Vagy valaha megtörténtek.Nem tudom, csak annyit tudok, komolyan veszem őket, ami az íráshoz is elengedhetetlen!Ó, és ha már ily szerény témánál tartunk: egy történetem, amin még mindig dolgozom, vázlatában már betelt 129 A/4-es oldal.Ez az eddigi leghosszabb - és mit nem mondjak -, legjobb sztorim.Drukkoljatok, hogy elérje a százötvenet! ;)

Sziasztok!

Sziasztok!

 Tudjátok, valahányszor nyitott ajtónál fésülöm a hajam, Amka mindig szúrós szemekkel néz rám.De én miért tehetek arról, hogy hosszabb a hajam?Ilyenkor mindig azt mondom, hogy õ miért nem tud örülni annak, hogy nekem jobb?Én is örülök, ha neki jó...akkor ez miért nem megy visszafelé?Szegény Amkám!Neki kulcscsontig ér a haja, nekem meg könyékig!A szalagavatóra olyan hosszú hajat szeretne, amilyen most az enyém, vagy még hosszabbat...Most a felnyírt részt is békén hagyja, és az a rész elég érdekesen néz ki, amikor azt vasalgatja...
 Sokszor éreztem a nyár folyamán, hogy írjak, de olyan szürkék a napjaim...azért Juan mindig ott van, hogy kicsit megfűszerezze nevetéssel, de rajta kívül olyan...unalmasak.
 Már folyamatban van a Mennyei titkok (a legújabb "könyvem") második része, az Angyali titkok.Annyira szeretem írni!ott nem áll meg az élet, vannak veszélyek, rejtélyek, kalandok, itthon az a legnagyobb rejtély hogy ki nem tette vissza a hűtőbe a sajtot!Dög unalom...Persze, vannak előnyök, mert a szüleimmel nagyobb látásviszonyban vagyunk, és persze, ezt a kis hülye gyerek unokabátyámat is minden nap látom.Néha már kicsit sok is, úgyhogy olyan kellemes megnyugvás tölt el, amikor mindenki elmegy dolgozni, és Juan is kijelenti, ő elmegy a haverjaival...szeretek egyedül lenni, nem is értem miért mondja mindenki, hogy maradjon velem valaki otthon.tudtommal elmúltam 14, és asszem nem vagyok éretlen fogyatékkal élő gyerek, úgyhogy talán nem gyújtom fel a lakást.
 Tegnap volt a kis nővérkém 19. szülinapja.Én előző nap megmondtam neki, hogy sajnálom, hogy ez más lesz, mint a többi, mert hiányt szenvedünk pár fontos emberben, és azt is, hogy nem lesz tortája, mert én képtelen vagyok megcsinálni a banántortáját, meg hogy nem rendezünk bulit, stb.
 Én azért szervezgettem magamban a dolgot. :) Szerda reggel felkeltem, nekiláttam a tortának, közben hívogatnom kellett Mamyt, mert én ehhez hülye vagyok.De végül csak megcsináltam.Kitakarítottam, Juan rendelt pizzát, meg áthívta Wyccykét, a barátnőjét. ;) Aztán csak úgy spontán felhívtam Marshallt, Juan ötletéből, gondolván, mi lenne nagyobb meglepi Amkának, ha a barátja már itt várja amikor hazajön.Átjött, és megbeszéltük, hogy amikor Amka - szokásához híven - bekopog, mert nem vitt kulcsot, majd ő nyit ajtót.Éppen a gyertyákat helyeztem el a tortán, amikor halljuk a kapucsengőt; ha valaki kapukóddal jön be, az itt a lakásban csöng.Marshallt előrelöktem, ő meg kinyitotta az ajtót...Amka full fehér lett, amikor meglátta, ki áll ott a küszöb túlvégén, és néhány másodpercre lefagyott.Aztán elkáromkodta magát ránk, bejött, elfújta a gyertyákat, ettünk a tortából, odaadtuk neki az ajándékokat, stb.Én egy vastag, kicsit, spirálos füzetet adtam neki, amire már régen fájt a foga, szóval örült neki.Aztán Marshall elvitte Amkát valami romi helyre, és Juan is hazakísérte Wyccykét.És újra egyedül...csak az enyém a ház...Amíg ebben a gondolatban fürödtem, hallom a ROAD számok közepette, hogy csönget valaki.Na, gondoltam, ki nem vitt kulcsot?Ajtót nyitottam, és a hiány hazajött.Először lefagytam, aztán megdermedtem, aztán csak álltam mozdulatlanul.Egyszerűen ez hirtelen jött, hogy itthon van...de örültem neki, természetesen. :) <3 Juan is frászt kapott, amikor meglátta.Aztán hamarosan Marshall és Amka is befutottak Kereszt apuval.(Mindkettőnk keresztapjával, mivel az egy ember)Annyira örültem Bercinek!Megöleltem, a nálam kb. 5-6 centivel magasabb keresztapámat.Mamy arrébb lökte, ő meg csak zsörtölődve odébb lépett.Aztán hatalmas szemekkel ránéz, és azt kérdezte: "TE MEG HOGY A *** KERÜLSZ IDE?!" Mamy ezen csak nevetett.Keresztapu nagyon nagy forma!Annyira fárasztó..
 Hajnali...vagy fél tizenegy...vagy éjfél...nem is tudom, mikor mentek el a Kereszt apuék...nem is emlékszem, miért hívta régebben mindig Amka Kerszt aput Bercinek...Hm, mindegy. :DAmka azt mondta, még soha nem volt ilyen j szülinapja...úgyhogy, Veronika, jó munkát végeztél..a többiek is jók voltak, de te, á, te túl tettél mindenkin, ahogy szoktad.Ügyes voltál - mondtam magamnak! ;)
 Aznap este még meg akartunk nézni egy horrorfilmet, ami végül nem indult el, úgyhogy másnapra halasztottuk.Nagyon jó volt, a címe Démonok között.Vannak benne durva részek, de nem olyan "rosszat-álmodós"...Csak nem ajánlatos nyikorgó ajtók és erős huzat mellett nézni.. :) Mert akkor komoly szívroham lehet a következmény.. ;)
 Hjaj, gyerekek, olyan hamar elrepült ez a nyár...tegnap még csak június huszadikát írtunk, most meg menni kell tankönyvvásárlásra...elég gáz..
 Nem is tudom, melyik bejegyzésnél, de másoltam be egy verset...A kedvenc költőnk alkotott még azóta, amit szeretnék veletek megosztani, mert tényleg tehetséges az én csillagom!

Emlékedre, szeretettel

"Emlékedre írom ezt a verset most neked,
mert a sok közös emléket, úgy tûűik, elfeleded...
Nem számít a szép, nem számít a jó,
nem számít a hazug és az igaz szó.

Nem tehettem semmit, elhagytál másért,
mégis úgy gondolom, téged nagyobb kár ért.
Szerelmeddel immár nem táplálsz semmit,
ennél többet érdemeltem, nem csak ennyit.

Nem kértem sokat, csak téged, hogy szeress,
nem azt, hogy mellettem még mást is keress...
Ha nem vagyok elég jó, ennyi, így jártál,
többet adtam neked, mint amit valaha kaptál!

Nem kell könyörögnöd, mostantól vége,
és ne kérdezd többet, hogy szeretlek még-e.
Elmehetsz oda, ahol eltűrnek téged,
mert én ezentúl látni sem akarom a képed..."
Szőnyi Amanda

Hát nem tünemény?Maga a kedvesség és empátia megtestesítője! :) Neem...Nekem nagyon is tetszik ez a vers.Szerintem frappáns, és igaz.Ilyen felfogása lenne mindenkinek, nem lennének tinidrámák, és kevesebb lenne az öngyilkosok száma is...
Nos, kedves olvasóim, ezzel ennek a bejegyzésnek sajnos vége, mert nem jut több téma az eszembe. ;)

Sziasztok! :*

Sziasztok!

 Ha már az angyalos köteteket nem, az Eleven testekre rábeszéltem Amkát, hogy elolvashassam.
 Szerda este, egy kakaó mellett elkezdem , kint a nappali kanapéján átrágni magam az első sorokon.De nem kell rágni; olvastatja magát.
 Véletlen szokásom, hogy a könyv címét és létrehozóját hangosan olvasom fel magamnak.Talán csak hallani akarom a saját számból is, mielőtt nekikezdek.Csak most a könyv oldalait is így folytattam.Suttogva, néha megakadva egy-egy általam még ismeretlen szónál - ami volt bőven -, néha levegő után kapkodva, de hangosan olvasom.
 Lucky felnyüszít, mikor R mozgólépcsőzik, és az egyszer csak megáll.Megsajnálom a rotit, és a lábamhoz engedem.Most már hogyha valaki kijön, és kérdő tekintettel néz rám, mit sustorgott itt, ilyen későn egyedül, foghatom valakire. :)
 Az Eleven testek film nagyon megtetszett, ezért rágtam Amka fülét a könyv után már hetek óta, habár régebben láttam.Őt könnyű meggyőzni, ha van mivel érvelni.Én jó vagyok az ilyesmiben, lennék is ügyvéd.Apa helyeselt, szerinte jól állna nekem, de ahhoz nagyon sokat kellene tanulni, amit már el kellett volna régebben kezdenem hozzá.Szóval, erről ennyi!Én egyébként is rajzos, vagy milyen suliba szeretnék menni, hogy később tetoválóművész lehessen belőlem, miután elvégeztem az egyetemet.
 Ez így szép gondolat, valóban, csakhogy ezt megvalósítani nem lesz egyszerű.De igekszem!
Ahogy olvastam a könyvet, egyszer csak észre vettem; esik.Illetve, még csak csöpögött.Odalépdeltem a "terasz" ajtajához, résnyire nyitottam, kidugtam a fejem, ahogy csak lehetett, és beleszippantottam a levegőbe; friss, nyári zápor.Szereten az ilyen meleg, kis esőket.Sétáltam volna is, ha nem épp hajnali egy múlt volna, és nem zombikról olvastam volna az előbb.Bár, szerintem van elég rossz dolog a zombik meg hasonlók fenyegető létezése nélkül is.Majd ha a Nap már félénken megérintette az ég alját, de még úgyis hatalmas fényt adva neki - úgyis fent maradok még addig.
 Mostanság reggel szoktam elaludni, dél körül kelek.Lassan úgy érzem magam, mint valami bagoly; ha kel a Nap, elalszom, hogy a következő este újra eleven legyek.Csak én nem pockokra és egerekre vadászom, hogy sorokat bújok és alkotok különböző szálakon, rajzolgatok, vagy a gépen ügyködöm valamit.
 Nem tudom, ez most mitől van.Pedig egész nap talpon vagyok, direkt kimerítem magam, de este bedőlök a pihe-puha ágyamba, és semmi.Nem tudok elaludni.
 Azon az este egyre jobban süvített a szél, és befújt néhány cseppet a felerősödött esőből.Alig öt centire volt kinyitva az ajtó, mégis az egész lakásban éreztem a hűs légáramlatot.A fogaim vacogtak, és teljes egészemben dideregtem, de nem csuktam be az átkozott tákolmányt.Nem akartam.Nem szeretem, ha túl nagy csönd van.Zenét sem szeretek fülhallgatóval hangosan hallgatni,mert akkor teljesen kizárom a külvilágot.Én szeretem hallani az emberek beszélgetését.Nem úgy, nem figyelek a szavakra, csak a hangjukat hallgatom.Szeretem hallani, mi folyik körülöttem, melyik megálló a következő, melyik ismerős köszön rám.Így hát inkább fáztam tovább, és elmélyültem a könyvben.
 Ahogy böngésztem a betűket, csak néha-néha pillantottam le az oldalszámra:19; 37; 52; 75.Egész álló éjjel olvastam, persze, nem egyfolytában, hiszen akkor kicsit előrébb haladnék.Elmentem inni, mosdó-szünet, hajnalban ettem.Úgy öt felé.Még mindig hideg volt, de az ajtó maradt.Kicsit szellőztetek még.Néhány órával ezelőtt le akartam menni sétálni, ha kivilágosodott.Már türkizkék színt öltött az ég, de a levegő iszonyat fagyos volt.Nem akartam már lemenni.
 A könyv viszont nagyon tetszett.Most már a következő hét kedd van, ma délután olvastam ki, és rögtön leültem a gép elé, megírni, az én kevésig terjedő létszámos blogomra, hogy hogy mennyire jó volt.Isaac Marion nagyon tudott valamit!Nem ilyennek ismertük meg a zombikat, mint amilyennek ő beállítja őket!Nagyszerű!Arról szól igazából, hogy nincsenek szabályokat, csak amiket mi szabunk saját magunknak, és hogy tudunk változtatni a dolgokon, akármi is legyen az, meg tudjuk csinálni, csak akarni, nagyon akarni kell!

Sziasztok!